Keresés ebben a blogban

2012. március 16., péntek

Linda Castillo: Megtört csend - kiugrott amish rendőrfőnöknő harmadszor

Átmenetileg helyreállt a béke a belső és külső valóság között, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy egy éjszaka és egy hajnali ébrenlét alatt ma elolvastam egy jó ki krimit. (A szerelmetes tavaszi zsongás érzés egyébként még megvan, és kezdem túltenni magam a felismerésen, hogy lebegő libidóm tárgyat talált :)...)

A Megtört csend harmadik darabja egy sorozatnak, amely egy kisvárosi amish közösség és a körülöttük lévő "Englisher" lakosság berkeiben játszódik. A főszereplő Kate Burkholder rendőrfőnöknő, aki amishként nőtt fel, de egy fiatalkori tragikus esemény miatt kiközösítették az egyházból. Később visszatérve a szülővárosába, elvállalja, hogy rendőrfőnökként segíti az igen zárt amish közösségben és környezetében előforduló bűntények felderítését. Kötelezőnek tekinthető, szintén tragikus múltú, hideg szemű, de néhol gyaníthatóan érző szívű mellékszereplőként tűnik fel a nagyvárosi Tomasetti nyomozó, hogy némi magánéleti szál is vegyüljön a sztoriba. 
A sorozat jelen darabjában négy amish gyerek marad árván, miután szüleik és nagybátyjuk egy szörnyű baleset áldozatai lesznek a saját tanyájukon. Vagy nem is baleset történt? Naná, hogy nem...

Több okból szeretem Castillo regényeit:
- egyes szám első személyben ír, ami számomra tökéletes elbeszélő mód
- a főszereplő úgy tud nőies nő maradni, hogy kénytelen érzelmileg és fizikailag is megterhelő helyzetekben helytállni
- izgalmas a cselekményvezetés
- jó a stílus, nem kacifántos, nem trágár
- érdekes belelátni egy ilyen zárt vallási közösség életébe, rendjébe és szokásaiba

A sorozat előző darabjai a Néma eskü és a Könyörgés. Ahogy néztem az angol eredetiben a "silence" (csend) minden címben szerepel, de a magyar címválasztások is jók. Ahogy a regények is klasszak.

2012. március 13., kedd

David Nicholls: Egy nap - újratöltve a filmvásznon

Már írtam róla, tegnap meg is néztem. Vagyis inkább néztem volna, de nemigen láttam a könnyektől.

Vannak filmek, amiket akkor nézek, ha túl sok bennem a feszültség, a gát, az elfojtás, miegymás. Persze nem azért nézem, hogy jobban legyek. A cél a végső letaszíttatás, a kilátástalanság sivársága, a verem mélye. Nem csúszva. Lökve. Ugorva. Ilyen film nekem A szív hídjai, a Szerelmünk lapjai és tegnap óta az Egy nap. 
Nem azért mert olyan eget rengetően fantasztikus film (egyébként jó ám:)), hanem mert szembesített. Magammal. Talán mert ráébredtem érzésekre, amikkel nem jelenleg nem tudok mit kezdeni, vagy mert megtudtam, hogy az első nagy szerelmem a napokban apuka lett. Vagy mert az utóbbi hetek őrületéből még csak rövid, dühből és tehetetlenségből fakadó sírásokra futotta és már kellett egy igazi, szívszaggatóan, önsajnálóan katartikus zokogás. 

A film egyébként visszaadja a könyv hangulatát. Kicsit szomorú, kicsit vidám, nagyon empatikus, nagyon emberi. És ugyanazt mondja, amit mindig is tudtam: nincs barátság férfi és nő között. Legfeljebb interperszonális viszonyulás, cimboraság vagy mifene:).

Ui.: Jelenleg képtelen vagyok tisztességes könyvet olvasni a szerelemtől. Mert szerelmes vagyok. A szerelembe. Vagy ilyesmi. Afenetudja mi van velem, de ha magamhoz tértem, majd olvasok tovább...