Érzék-kavalkád – szinesztéziás asszociációk Bíró Gyula novelláihoz

„A lélekkel csupán két valami foglalkozik igazán: a pszichológus és az ördög.”- írja Bíró Gyula a „Pecsétfeszegetők” című novellájában.

És vajon miihez kezd a pszichológus az irodalommal? Először is díványra fekteti, majd analizálja, boncolgatja, befogadja, átdolgozza, értelmezi, beértelmezi, reflektálja. Néha csak olvassa. Ha épp magán kívül van. Maximum asszociálja, szőrmentén.

Bíró Gyula Az utolsó párttitkár és egyéb történetek című kötetben megjelent novelláit olvasva leginkább asszociál. Mást nem is tehet, hovatovább nem pszichológus lenne, hanem kritikus, vagy mifene. Szavak, ritmusok, képek, színek, textúrák, ízek, illatok, nemritkán urambocsá’ szagok kavalkádjával szembesül és elmereng. 

A Sürgölődő porszemeknél komótosan sétáló fekete macskát lát, és meghatározhatatlan szivarfüstöt szagol széles karimás fekete kalap alól. Az Uborkaszeleteknél enyhe izzadtságszag terjengésére lesz figyelmes, nyelvébe mar a só íze, ritmikus dobogást hall, talán a gépeket, vagy éppen Szmöre ügyködik. A Tizenhárom plusz egy kortynál a maláta íze keveredik a holtág vízének zöld színével, míg a Repedésekben koccintó borospoharakat és halk, visszafogott esztétikai értékelésekkel tarkított duruzsolást hall és a bor mélyén Modigliani egyik aktját látja éppen kecsesen elnyújtózva. A Csak egy mosoly színe szinte bántóan vörös, mint a bohócorr, a harag vagy a szerelmi zálogként adott rózsa, az illata egy rothadó virágé, amely fülledt esték terhét hordozza. És ott van még a Remegő vessző és a „Pecsétfeszegetők”. Míg az egyik arany színben vibrál, feszül és célba ér, a másik elhullott rózsasziromágyon nyugvó szirént formáz.

Szavak, ritmusok, képek, színek, ízek, illatok, nemritkán urambocsá’ szagok kavalkádja száguld és a pszichológus elmereng. Vajon én álmodom a novellákat vagy a novellák engemet, vagy az is lehet netán, hogy az író mindkettőnket? Olvassák csak és döntsék el! Bátran.

Az író hangja - kis éji irodalom

Nem olvastam a napokban, a fogyó hold okozta inaktivitás (ez persze nem igaz:)), barátok és rokonok érzelmi menedzselése és persze a munka miatt. De nem maradtam irodalom nélkül. 

Részt vettem egy jellegét tekintve igen privát felolvasáson, ahol egy/az íróbarátom olvasta fel azokat a novelláit, amelyek még nem ismertem és a közeljövőben jelennek meg. Mindig tudtam, hogy hallgatni tudok a legjobban. Mindig tudtam, hogy van, akit érdemes...

Bernie Rhodenbarr - a betörő, aki nehezen ér Gordianus nyomába :)

Nekikezdtem Lawrence Block betörős sorozatának. Még karácsonykor egy Agavés akció keretében szereztem be két részt, rögtön a másodikat és a harmadikat. (Az elsővel, A betörő, aki parókát viselt, azóta sem találkoztam.)

A második darab címe: A betörő, akit szekrénybe zártak, a harmadiké, A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni. 

Minden adott ahhoz, hogy kedveljem ezt a sorozatot:

- E/1-ben mesélik

- krimi, de nem véres, kaszabolós

- főhőse klassz, harmincas pasas

- és piszkosul sokat meg lehet tudni a betörésről és a zárakról...:)

De...valahogy várom, hogy megszeressem. A többi karakter jut eszembe, akit kedvelek, de különösen Steven Saylor Gordianusa, a ókori római nyomozó.

Lehet, hogy morális aggályaim vannak, lévén a főszereplő mégiscsak bűnöző, de el kell vessem, mert alapvetően tisztában vagyok azzal, hogy semmi sem csak fekete, vagy fehér.

Ami biztat a sorozattal kapcsolatban, hogy Bernie antikváriumot nyitott a harmadik részre, és hát, ha minél több lesz a könyv, akkor talán.

Egyébként mindenhol úgy hirdetik, hogy milyen vicces könyvek ezek. Van benne pár remek poén, de nem nevettem hangosan úgy, mint Patrick Kenzie egy-két odavetett gondolatán Dennis Lehanenél. Pedig azok a könyvek alapból nem viccesek...

Bernie drágát pedig még meglátjuk, lehet, hogy bevállalok vele még pár balhét... 

Clara és Mr. Tiffany - avagy ki alkotta meg a Tiffany - lámpákat

Nehezen születik meg ez a bejegyzés, mert nemigen tudom mit is emelhetnék ki a regényből. 

Kiemelhetném azt a művészi elhivatottságot és az innováció iránti vágyat, amely Clara Driscollt jellemzi, a nőt, aki megalkotta a Tiffany műhelyekben az első lámpákat.

Felhívhatnám a figyelmet az inspiráló kreatív szellemi kapcsolatra a cég festő-művész-látnok-igazgatója, Louis Comfort Tiffany és a női részleget vezető Clara között.

Megvilágíthatnám, hogy alkotja újra az írőnő a századforduló Amerikájában élő modern nőtípus erejét, kitartását, önállóságát, férfivilággal szembeszálló harcát. 

Kiemelhetném Bernard odaadó, titkos, Clara művészi kibontakozása érdekében félreálló szerelmét. 

Megmutathatnám, ahogy a szerző is teszi, a női összetartást, a közös munka örömét, a szolidaritást, a szociális érzékenységet, az emberséget a bevándorlók embertelen világában. 

Valójában nem találok vezérfonalat. Az utóbbi napjaim Claraval töltöttem, vele éreztem, általa inspirálódtam, róla, az életéről gondolkodtam.

Örülök, hogy a története a regény művészi formájában megmaradt. Tetszene neki, hogy rendíthetetlen regényhősnő lett:).  

Maryrose Wood: Éjmély - folytatódnak a Méregnaplók

Gondolkodtam azon, miért éppen ezt az ifjúsági regény-sorozatot választottam elolvasásra a sok, felettébb trendi sorozat közül.  Igazából több dolog tetszik benne, de ami leginkább, az az egyik főszereplő neve: Gyom. 

Gyom, a növényekkel beszélő fiú, aki szerelmes lesz egy méregkeverő ártatlan lányába.

Legalább olyan jó név ez egy karakternek, mint Neil Gaiman Soseholjában, a főhősnő elkeresztelése: Ajtó, vagy szintén nála, de a Temető könyvében Senki Owens, barátainak csak Sen. 

Kicsit olyan ez, mint egy irodalmi fricska Lacannak, amikor a jelölő és a jelölt egy és ugyanaz. Egy dolog, egy ember, önmagát jelenti. (Egyébként lazának hathat az előbbi mondat, de közbe kell szúrnom, hogy nem értem Lacant, de próbálkozom, és ez nem kis dolog egy olyan analitikus munkásságát tekintve, akinek célja volt az érthetetlenség:).) 

Visszatérve...

Ebben a történetben tovább folytatódik az ártatlanság elveszítése, kilépünk a régi apátság környékéről, eljutunk Padovába, az Orto Botanico-ba, hogy mást ne is említsek.A Mérgek Hercege pedig egyre erősebb..

Gyilkosság, rejtőzködés, ópium, testi vágyak - ezek itt a kulcsszavak. Így a második regény után látszik már a trilógia dramaturgiai íve, szóval várom az utolsó részt. Csak, hogy lássam, igazam lesz-e... meg .. hát .. tetszik is, na:).

Susan Hill: A fekete ruhás nő - a klasszikus 'kis' fekete ruha klasszikus horrorköntösben

A kísértethistória egyfajta kontroll alatt tartott félelem - valami ilyesmit olvastam legutóbb. Saját jól felfogott lelki érdekemben elsősorban a világossághoz, fényhez, harmonikushoz, széphez és jóhoz vonzódom. De emlékszem arra, hogy Virginia Woolf az életrajzi ihletettségű Órák című filmben azt mondja a Mrs. Dalloway írása közben, hogy meg kell ölnie az egyik szereplőjét. Azért kell meghalni a karakternek, hogy a többiek érezzék, hogy élnek. 

Eszerint a sötét, kietlen históriák, a tragédia, a nyomor pszichésen arra kell, hogy élesebben érzékelhessük a boldogságunkat. Olyan taoista jin-jang módon, bár nem tudom volt-e köze Woolfnak a taoizmushoz.

Susan Hill kísértethistóriája egy klassz sötét történet. Nem éjfekete, hanem szürkületi, homályos, árnyékos. Az író szépen, kapkodás nélkül vezeti a cselekményt. Könnyen azonosulhatunk a főhős Arthur Kipps-sel, a fiatal, ambiciózus ügyvéddel, akit hagyatéki munkája egy ódon, magányos házba  szólít. A környéken élők baljóslatú hallgatásba burkolóznak a ház történetével és volt lakóival kapcsolatban. Mr. Kipps azonban szépen felfejti a szálakat, és ahogy ez lenni szokott, meg is bánja alaposan. A végkifejlet tisztességes, az izgalom és félelem adagolása nem gyötrő, inkább kiegyensúlyozott.

Ugyanazt mondhatom, mint az Ördög színe: kék című regénynél. Az olvasó azt kapja, amit várt. Nincs extra meglepi, kacifántos izgalmatosságok, de jómagam úgy vagyok vele, mint a tarhonyás (nálunk tokonyás) krumplival: ismerem az ízét, szeretem és ha éhes vagyok, kifejezetten élvezem. Na, ez esetben ez a regény egy tál gőzölgő tarhonyás krumpli, puha kenyérrel (éljen a szénhidrát!) egy zűrös, fárasztó, ebédmentes nap végén.

Hermann Hesse: A gyóntatóatya - a meghallgatás művészete

A novella az Üveggyöngyjáték című kötet része, a három életpálya középső darabja. Újra elolvasva is csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire hálás vagyok annak az egyetemi tanáromnak, aki felhívta rá a figyelmem. Ő olvastatta velünk Bubert és Csíkszentmihályit is. 

A történetben Josefus Famulus remetével ismerkedhetünk meg, aki Gaza mellett él a pusztában, s akit különleges képességgel áldott meg a sors. Meg tud hallgatni másokat ítélkezés nélkül. Így hát mennek hozzá, sokan, éveken, évtizedeken keresztül, mígnem egy nap arra eszmél, hogy végképp belefásult mások hallgatásába és megszökik az életéből. Egy másik gyóntatóhoz akar elzarándokolni, aki a gyóntatáskor büntet, ítélkezik, feladatokat ró ki és ha kell mennydörög. Azért megy, hogy elmondhassa neki, hogy meggyónhassa, hogy megszökött. Azután a zarándoklat közben találkozik egy öreggel... 

Nem mesélem tovább, majd elmeséli Hesse. Ami nyelvileg szédítő ebben a novellában, az a tagmondatokban való tobzódás. Az első két oldal cirka három bővített mondat. Úgy tűnik ezzel éri el az író, hogy hamar érkezzünk oda, ahová szeretnénk, bele a történet közepibe, hogy gyors egymásutánban megkapjuk a bevezető szálakat, és utána már csak a minta tódulhasson. 

Nagyon szép ez a történet, és megmutatja, hogy Famulus, hogyan válik igazi famulussá, vagyis tanítvánnyá. 

És megmutatja a meghallgatás és meghallgatva levés erejét.

Ezt a novellát adom a mentálhigiéné szakos hallgatóimnak búcsúajándékul. Ennél többet nemigen taníthatok nekik...