Veszélyes vágy - A módszer a veszélyes vagy amit felfedni igyekszik?

Időről-időre azt veszem észre magamon, hogy nem tudok elmenni filmek mellett anélkül, hogy ne írjak róluk. Ilyen lett az A Dangerous Method című, magyarra Veszélyes vágyként fordított film is. Olyan régóta vártam.

"Elméleti" pszichoanalitikusként (vagyis nem praktizálom, hanem doktorálom :) ) szinte égtem a kíváncsiságtól, hogy kerül vászonra a Freud-Jung-Sabina Spielrein háromszög. Az a kapcsolat, amely hozzájárult Jung szellemi kiteljesedéséhez. Az a kapcsolat, amely véget vetett Freud és Jung barátságának. Teszem hozzá a filmből az is kiderül, hogy nem csak ezen a nem egészen "tiszta" orvos- beteg kapcsolaton múlt a két analitikus szakítása, de igencsak része a képnek.

A film igazán jó lett. Még napokkal a megnézése után is csak forgatom a fejemben. 

Kifejezetten szeretem, ha egy rendező hagy gondolkodni egy filmen, a szereplők motivációin, gondolatain, és hála az égnek Cronenberg képes erre. Emellett tapinthatóvá, átélhetővé teszi az összes szereplő vívódását. Mert mindenki vívódik: Jung, Sabina, Jung felesége és Freud is. Persze mindenki máson, de leginkább egymáson.

Jung, mint író, már korábban, az egyetem alatt bevont a rajongótáborába. Michael Fassbender, mint Jung most véglegesítette helyem a  saját rajongótáborában...

A csíkos pizsamás fiú - ajánlat kötelező olvasmányok listájára

Tudtommal nem érintett soha a holokauszt. A háború. Az elnyomás. 

(Azért írom, hogy tudtommal, mert furcsa módon nem szeretem a tűzijátékot. Szorongást kelt, mert bombázásra "emlékeztet". Igaza lehet Jungnak a kollektív tudattalannal kapcsolatban.) De az utóbbi időben mégis ez a második olyan elolvasott regényem, amely gyerekekről szól, a második világháború idején.

A főszereplő a kilencéves Bruno, az új "auz-vicci" parancsnok fia, aki a családjával a tábor mellé költözvén (elvégre a papa a parancsok, a csinos uniformisában) érdekes felfedezéseket tesz. Arra lesz figyelmes, hogy egy nagy kerítés mellett élnek, és a kerítés mögött furcsa, sovány, szomorú emberek élnek, és egész nap pizsamában lehetnek. És egyszer csak megismerkedik egy másik fiúval, akinek ugyanakkor van a születésnapja, mint neki, csak a pizsamás oldalon él. És beszélgetni kezdenek. És barátkozni. És...

Ennek az ifjúsági regénynek az lehet a titka, hogy mentes az értékítélettől, mondhatni egy antiszemita attitűddel bíró ember is olvashatná. Benne van viszont a gyermeki világ alapvető drámája, a kicsinységből adódó kisebbrendűség-érzés, a felnőttek álcákkal, maszkokkal és ideológiákkal terhes világának érthetetlensége, a tiszta vágyakozás a barátságra, az együttlétre.

Talán nem kell mondanom sem kell, hogy megsirattam a történetet. Úgy mondtam volna, hogy: Bruno, ne menj! És tudom, hogy hiába mondtam volna, mert mi, felnőttek sokszor hiába beszélünk a gyerekekhez, mert csak hozzájuk beszélünk és nem velük...

Őszintén remélem, hogy felkerül ez a regény a kötelező olvasmányok listájára. Talán nem irodalmi szempontból (bár a próza tiszta, sallangmentes, akár egy gyerek gondolatai), sokkal inkább nevelési és etikai szempontból. Bízom benne, hogy pedagógusok olvassák és olvastatják majd. Én megtenném. 

Ui. : Már az is biztató, hogy könyvtárból kölcsönöztem. Szóval ott megvan. Főleg, hogy holnap visszaviszem.

Rosamund Lupton: Drága Tess! - akkor is, ha van nővéred, meg akkor is, ha nincs, vagy akkor inkább ne...

Tényleg szeretem a krimiket. A rejtélyeket, a nyomozást. Sherlock Holmes, M. Poirot, Patrick Kensey, Kay Scarpetta, Gordianus. Imádom mindet. 

De ezt a történetet nehezen viseltem. Nem érdekelt eléggé. Olyan sok helyen reklámozták, olyan jó kritikákkal, hogy bíztam benne, megéri majd. 

Eltűnik egy fiatal nő húga, később holtan találják, öngyilkosságnak tűnik, de a nővér gyanakszik. Egyre több szereplő tűnik fel, bonyolódnak a szálak. Nem mondom, hogy nem ügyes a csattanó a végén. Mert ügyes, nagyon is, de valahogy nem fogott meg igazán az egész történet. Ahogy könyves-blogokon mondják, biztosan rosszkor talált meg.  Vagy az is baj lehet, hogy egykeként nőttem fel, noha van egy 18 évvel idősebb féltestvérem. (Nem mellesleg egy 17 évvel fiatalabb fél-öcsém is van. Szóval tipikus magyar család a miénk.:)) De hiába közös a genetikai állományunk 25 százaléka a fél-nővéremmel, igazán soha nem találtuk a közös hangot. Szerencsémre van egy unokanővérem, akivel szintén hasonló arányú a genetikai kapocs és vele megtapasztalhattam a sisterhood-ot. Is. Meg annyi mindent. 

Így hát nincs más hátra, minthogy az említett unokanővért Isten éltesse ma a születésnapján! 

Ezt a könyvet pedig olvassa nyugodtan, aki akarja... Én inkább elajándékozom a könyvtárnak a saját példányom.

Könyves kalandozások Itáliában I. Frances Mayes unokahúga szeretnék lenni...

 2003-ban egy fájdalmas szakítás után ismét visszaköltözve a szülői házba a Napsütötte Toszkána mentett meg a depressziótól. Az írónő, Frances nem tett egyebet, mint elvitt egy olaszországi nyaralásra és közben elmesélte, hogyan dolgozta fel a válását, talált új kapcsolatra és lelki társra, hol és hogyan élt gyermekkorában és nem utolsó sorban hogyan újított fel egy olasz villát élete párjával, a költő Eddel. Klassz lenne, ha a rokonomnak tudnám (lelki rokonságban már így is állunk) és nyaranta meglátogathatnám őket Toszkánában.

Az első kötet után még két memoir és két album megszületését is inspirálta Bramasole és az olasz táj. S bár a könyvek színvonala nem egyenletes, nekem mégis olyan mindegyik, mintha nyaralnék egy régi baráttal. Az albumok képei csodásak, a fotós nagyon érzi a dolce vitát. 

És ha már szóba került a Dolce Vita. A hasonló című album mesés olasz házakat mutat be, villákat, rusztikus lakokat, városi lakásokat. Annyira jó az album, hogy feledtetni tudja az ajándékozóját, akivel egyébként az életben többé nem találkoznék szívesen:). De komolyan. A legjobb cselekedete ez az ajándék volt a bűbájos pszichopatájának...

Egyébként nem csak engem mentett meg Itália. Az Itáliai affér szerzője szintén ott találta meg a számára fontos érzéseket, gondolatokat, test-lelki szerelmet és elfogadást. 

Már csak egyetlen kérdés maradt: 

Mikor is indulunk az olaszországi vakációra?

Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei - a nagyapa öröksége fényképekbe rejtve

A régi fényképekben történetek rejlenek, drámák, örömök, fontos pillanatai kis és nagy embereknek. A családomról számos fényképet őrzök, soha nem ismert dédszülőkről, rokonokról, feledésbe merült nyaralásokról. Az egyik kedvencemen nagyapám látható.  Egy szanatórium udvarán áll öltönyben, hátrafésült fekete hajjal, szikáran. Olyan férfi benyomását kelti, mint akinek nagy álmai vannak. (Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy édesanyám szerint a papa a szanatóriumi hetek alatt halálosan belehabarodott egy nővérkébe, majdnem el is hagyta érte nagyanyámat. Vagy a mama akarta kidobni? Megoszlanak a vélemények. Akárhogy is, büszke lettem az öregre így utólag is, hogy volt benne szenvedély.)

Azért indítottam a posztot a fényképes anekdotával, mert ebben a könyvben a szerző talált, gyűjtött és kölcsönkért fényképek köré szőtt egy lehetetlen határát súroló, élvezetes történetet. Talán azért is jó a papa sztorijával kezdeni, mert a könyv főhőse, Jacob is a nagyapjánál találkozik először különös fényképekkel, a nagyapja mesél róluk fantasztikus, csak gyermekek számára hihető történeteket. Jacob, ahogy növekszik, egyre kevésbé hiszi a régi meséket, mígnem egy nap olyasmit lát, amely kétségeket ébreszt benne. Elindul felgöngyölíteni az igazságot a nagyapával és a meséivel kapcsolatban.   Nem mesélem tovább, megteszi Ransom Riggs sokkal élvezetesebben. 

A könyv egyébként egy sorozat első kötete, a szerző már írja a következő részt. 

Különleges élményt jelentett a könyv kívül is, belül is. Külleme a fényképekkel és a régi kartonbőröndök belsejét idéző mintás elválasztó oldalakkal kifejezetten illik a tartalomhoz. 

Arra sarkallja az embert, hogy nekiálljon padláson kutatni, bőröndökben keresgélni, régi fényképek, puhára gyűrődött levelek között kincsek után kotorászni. 

A papám írásai egy régi csatos aktatáskában vannak édesanyámnál, egy szekrény mélyén. Már várnak...

Az olvasásról

Bege Magdolna: Olvasó nő

Olvasok reggel, olvasok este, 

olvasok éjjel ágyban fekve.

Olvasok csámcsogva, olvasok várva, 

olvasok szavakat végtelen rágva. 

Olvasok kedden, olvasok szerdán, 

olvasok éberen, lustán, kábán. 

Olvasok lassan, olvasok ülve, 

olvasok lelkem messzire küldve.

                                             Olvasok Veled, olvasok Neked, 

                                              könyvvel a kézben bárki lehetek.

A könyvtolvaj avagy a Halál is lehet kedves...

Még karácsony előtt olvastam el. Sejtettem, hogy megérint majd a történet. De a megérintésen túl több történt. Olyan volt ez a regény, mint langyos könnyeső, amely végigmossa testet-lelket, minden cseppje bekúszik, tekeredik minden egyes apró redőnkbe, ahogy végigfolyik, végigsimul rajtunk. 

Az utolsó ötven oldalnál ötoldalanként meg kellett állnom, letennem néhány percre a könyvet, lenyelnem néhány adag könnyet.

Egy író barátom egyszer azt mondta, hogy ő leginkább a Nincsről tud írni, és csak az igazán zseniális írók tudnak írni a Vanról. 

Markus Zusak mindent tud a Vanról és le is tudja írni. 

Miről is szól a könyv? Egy kilencéves kislányról, aki felfedezi a szavak hatalmát egy olyan világban, ahol a gyűlölet, harag, előítélet és pusztítás kemény szavai mindennap életre kelnek. Egy kislányról, aki családra, barátokra, igaz társakra lel és szórázóvá válik. Megmenti szavakkal egy másik Ember életét, lelkét, valóját. 

Igazából csak szuperlatívuszokban lehetne írni erről a történetről. Talán mások meg is tették. 

Én három fontosat is megtanultam belőle, milyen egy jó apa, milyen tevékenység a Nem Elmenni, és hogyan válhat valaki Szórázóvá. És azt is, hogy a Halál kedves, teszi a dolgát és mindannyiunkért eljön...