Maryrose Wood: Éjmély - folytatódnak a Méregnaplók

Gondolkodtam azon, miért éppen ezt az ifjúsági regény-sorozatot választottam elolvasásra a sok, felettébb trendi sorozat közül.  Igazából több dolog tetszik benne, de ami leginkább, az az egyik főszereplő neve: Gyom. 

Gyom, a növényekkel beszélő fiú, aki szerelmes lesz egy méregkeverő ártatlan lányába.

Legalább olyan jó név ez egy karakternek, mint Neil Gaiman Soseholjában, a főhősnő elkeresztelése: Ajtó, vagy szintén nála, de a Temető könyvében Senki Owens, barátainak csak Sen. 

Kicsit olyan ez, mint egy irodalmi fricska Lacannak, amikor a jelölő és a jelölt egy és ugyanaz. Egy dolog, egy ember, önmagát jelenti. (Egyébként lazának hathat az előbbi mondat, de közbe kell szúrnom, hogy nem értem Lacant, de próbálkozom, és ez nem kis dolog egy olyan analitikus munkásságát tekintve, akinek célja volt az érthetetlenség:).) 

Visszatérve...

Ebben a történetben tovább folytatódik az ártatlanság elveszítése, kilépünk a régi apátság környékéről, eljutunk Padovába, az Orto Botanico-ba, hogy mást ne is említsek.A Mérgek Hercege pedig egyre erősebb..

Gyilkosság, rejtőzködés, ópium, testi vágyak - ezek itt a kulcsszavak. Így a második regény után látszik már a trilógia dramaturgiai íve, szóval várom az utolsó részt. Csak, hogy lássam, igazam lesz-e... meg .. hát .. tetszik is, na:).

Susan Hill: A fekete ruhás nő - a klasszikus 'kis' fekete ruha klasszikus horrorköntösben

A kísértethistória egyfajta kontroll alatt tartott félelem - valami ilyesmit olvastam legutóbb. Saját jól felfogott lelki érdekemben elsősorban a világossághoz, fényhez, harmonikushoz, széphez és jóhoz vonzódom. De emlékszem arra, hogy Virginia Woolf az életrajzi ihletettségű Órák című filmben azt mondja a Mrs. Dalloway írása közben, hogy meg kell ölnie az egyik szereplőjét. Azért kell meghalni a karakternek, hogy a többiek érezzék, hogy élnek. 

Eszerint a sötét, kietlen históriák, a tragédia, a nyomor pszichésen arra kell, hogy élesebben érzékelhessük a boldogságunkat. Olyan taoista jin-jang módon, bár nem tudom volt-e köze Woolfnak a taoizmushoz.

Susan Hill kísértethistóriája egy klassz sötét történet. Nem éjfekete, hanem szürkületi, homályos, árnyékos. Az író szépen, kapkodás nélkül vezeti a cselekményt. Könnyen azonosulhatunk a főhős Arthur Kipps-sel, a fiatal, ambiciózus ügyvéddel, akit hagyatéki munkája egy ódon, magányos házba  szólít. A környéken élők baljóslatú hallgatásba burkolóznak a ház történetével és volt lakóival kapcsolatban. Mr. Kipps azonban szépen felfejti a szálakat, és ahogy ez lenni szokott, meg is bánja alaposan. A végkifejlet tisztességes, az izgalom és félelem adagolása nem gyötrő, inkább kiegyensúlyozott.

Ugyanazt mondhatom, mint az Ördög színe: kék című regénynél. Az olvasó azt kapja, amit várt. Nincs extra meglepi, kacifántos izgalmatosságok, de jómagam úgy vagyok vele, mint a tarhonyás (nálunk tokonyás) krumplival: ismerem az ízét, szeretem és ha éhes vagyok, kifejezetten élvezem. Na, ez esetben ez a regény egy tál gőzölgő tarhonyás krumpli, puha kenyérrel (éljen a szénhidrát!) egy zűrös, fárasztó, ebédmentes nap végén.

Hermann Hesse: A gyóntatóatya - a meghallgatás művészete

A novella az Üveggyöngyjáték című kötet része, a három életpálya középső darabja. Újra elolvasva is csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire hálás vagyok annak az egyetemi tanáromnak, aki felhívta rá a figyelmem. Ő olvastatta velünk Bubert és Csíkszentmihályit is. 

A történetben Josefus Famulus remetével ismerkedhetünk meg, aki Gaza mellett él a pusztában, s akit különleges képességgel áldott meg a sors. Meg tud hallgatni másokat ítélkezés nélkül. Így hát mennek hozzá, sokan, éveken, évtizedeken keresztül, mígnem egy nap arra eszmél, hogy végképp belefásult mások hallgatásába és megszökik az életéből. Egy másik gyóntatóhoz akar elzarándokolni, aki a gyóntatáskor büntet, ítélkezik, feladatokat ró ki és ha kell mennydörög. Azért megy, hogy elmondhassa neki, hogy meggyónhassa, hogy megszökött. Azután a zarándoklat közben találkozik egy öreggel... 

Nem mesélem tovább, majd elmeséli Hesse. Ami nyelvileg szédítő ebben a novellában, az a tagmondatokban való tobzódás. Az első két oldal cirka három bővített mondat. Úgy tűnik ezzel éri el az író, hogy hamar érkezzünk oda, ahová szeretnénk, bele a történet közepibe, hogy gyors egymásutánban megkapjuk a bevezető szálakat, és utána már csak a minta tódulhasson. 

Nagyon szép ez a történet, és megmutatja, hogy Famulus, hogyan válik igazi famulussá, vagyis tanítvánnyá. 

És megmutatja a meghallgatás és meghallgatva levés erejét.

Ezt a novellát adom a mentálhigiéné szakos hallgatóimnak búcsúajándékul. Ennél többet nemigen taníthatok nekik...

A halál kilovagolt Perzsiából - a lovon rézszínű páncél, mögöttük épp egy vörös hajú festő korrigálta ecsetjével a tájat egy teknősön egyensúlyozva... :)

Amikor olvastam Hajnóczy írásait, József Attilának a Szabad ötletek jegyzéke jutott eszembe. Mindkettő alapvető pszichés jelenségeket fogalmaz meg a szépirodalom nyelvén. A saját nyelvén. 

Az egyik, Hajnóczyé megmutatja, hogy milyen a delirium tremens ijesztő, testi szinten is érdesen tapintható tudatfolyama, a másik az egyszerre jelen lévő és egymásba kapcsolódó gondolatok-vágyak-érzések leírása.

Remélem így utólag egyikőjüket sem bántja a fenti párhuzam, de csodásan tudtak szenvedni mindketten. 

Valóban minden pszichológusnak és pszichiáternek el kellene olvasnia Hajnóczyt, ennél plasztikusabb képet egyetlen szakkönyv sem alkothat arról a dependenciáról, ami az alkoholhoz köt. 

Ennél hosszabban képtelen vagyok kommentálni a novellát. Egyébként meg vagyok győződve arról, hogy van, amit nem is lehet. Például ezt.

 

Anne Rice: Mayfair-trilógia - boszorkányság és mítosz csipetnyi filozófiával

Van annak már vagy 16 éve, hogy Anne Rice regényeit megismertem. A vámpíros sorozattal kezdtem, és meglepetésként ért a felfedezés, hogy akkori kedvesem húgának barátja (még mindig lehet követni remélem:)) olyan szinten kattant rá Rice világára, hogy külföldről rendelte meg a sorozat újabb és újabb részeit. 

Később örömmel láttam, hogy az éppen frissen megjelent Anne Rice regényekben ő írja az ajánlásokat, vezeti be az olvasókat a regények világába, nem átalva családfákat és kronológiákat is mellékelni:).

Vele beszélgettünk arról, hogy többek között az a jó Rice írásaiban, hogy a sokszor gótikus, romantikus, horrorisztikus jegyek mellett komoly létfilozófiai kérdéseket is boncolgat. Mi végre vagyunk a földön? Mi az ára a halálnak és a halhatatlanságnak? Mi az ember, test-tudat-lélek arányos keveréke? Mi van a világunkon túl, túl az emberin, a húson-véren-verítéken?

Jelenleg újraolvasom a Mayfair-trilógiát. Azért teszem, mert csodálom. Csodálom a történet összetettségét, a karakterek csipkézettségét, világuk fényes és árnyékos oldalait. Miközben olvasom arra gondolok, hogy bár beléphetnék én is a Talamascába, az okkult jelenségeket kutató rejtőzködő tudós társaságba, vagy feleségül mehetnék Michael Curryhez, akinél vonzóbb regényhőssel még nem találkoztam. (Edward Rochesterrel szemben is győz egy paraszthajszállal.) Bár látnám a szellemet, mely a családot szolgálja, és hallgatnám New Orleans lüktető morajlását. Bár végülis hallom, sőt látom is. Minden egyes oldalnál.

Talán még annyit, hogy ezt a történetet éjszaka jó olvasni. Szereti a sötétséget és az éjszaka kíméletlen szépségét...