Keresés ebben a blogban

2012. január 30., hétfő

A Schopenhauer-terápia: csoport életre-halálra

Ebből a könyvből származik a blog idézete. 
A halálos beteg csoportterapeuta utolsó csoportjának történetét tavaly előtt kaptam karácsonyra. Egy éve kísértette a gondolataim. Féltem, hogy fájni fog, ha olvasom, hogy túl sok lesz, túl elgondolkodtató, túl mély. Sok túl.
Azután egyszer csak megértem az olvasására. 
A történetben a szerző csoportterápiás ülések történeteit meséli el, feltárva ezzel saját terápiás elgondolásait, a csoport tagjainak egyéni lelki dinamikáját, a csoport aktualitásait, bonyolult kapcsolati hálóját és mindezt összefűzi Schopenhauer életével és munkásságával. A regény kezdetén kapcsolódik be Philip, a filozófus a csoportba. A csoportvezető Julius húsz évvel korábban már kudarcot vallott az akkor szexfüggő Philip terápiájával, és a halál közelségében újra értékelvén korábbi terápiás munkáját újabb esélyt ad Philipnek.  Julius részéről az utolsót. Hogy Philip él -e a csoport adta lehetőséggel, vagy megmarad a számára mentőkötelet nyújtó Schopenhauer filozófiájánál? Hát erről szól a regény.
Úgy hiszem azért remek ez a könyv, mert más könyvek elolvasására inspirál. Azon kaptam magam, hogy filozófiai művek címeit jegyzetelem és Schopenhauert, Bubert, Nietzsche-t akarok olvasni. Nem kizárt, hogy fogok is. Sőt ezt a könyvet is elolvasom. Még egyszer. Párszor.

Anna Gavalda: Vigaszág - ő szenved, én szenvedek, mi szenvedünk, szenvedj Te is velünk

Én bizony vigasságnak olvastam elsőre is, amikor kikölcsönöztem a könyvtárból, akkor is, sőt még vagy 50 oldalig, miközben olvastam. 
Csak hát a cím nem passzolt a tartalomhoz. Mert a könyv feléig vigasság nincs benne, még egy felcsilingelő kacajocska erejéig sem. 

A főhősünk, Charles Balanda szenved. Iszonyúúúan. Nincs a helyén a világban, gőze sincs hol lenne az a hely, ami az övé és olyan lendülettel csapja be önmagát, hogy már szépen lassan utálni kezdtem, sőt dühített. Szenvedtem vele én is. Már-már feladtam az olvasását, de megnéztem a molyon, és ott is panaszkodtak az első felére. Így tőlem szokatlan módon kitartottam és nem bántam meg.
Charles megrázza magát, élni kezd, feladja az öncsalást, szerelmes lesz lüktetőn, sajgón, szenvedélyesen és megleli a helyét. Végülis még csak 47 éves.
Korábban írtam már az önbecsapásról. Talán ezért érintett érzékenyen. Mert a könyv jó. 
Ezután is olvasok majd Gavaldát. De a címeknek többször is neki fogok futni. Biztos, ami biztos.

2012. január 29., vasárnap

Az ördög színe kék - téboly és gyilkosság Amszterdamban

Az utóbbi években olvasott regényeim közül ez a harmadik, amelyik Hollandiában játszódik.
Ebben a regényben a 17. századi Amszterdam elevenedik meg, cselekménye pedig Rembrandt egyik tanítványa körül bonyolódik, de természetesen maga a mester is érintetté válik. A szerző - ha jól éreztem a stílusán - nem olvasott Dan Összeesküvésparanoiás Brownt, vagy ha olvasott is, nem hagyta, hogy túl nagy hatással legyen rá.
A történet egy gyilkosság-sorozat felgöngyölítését mutatja be, de szerencsére a szerző a megszokott és kényelmes lineáris történetvezetés híve, nem ugrál az időben és nem bonyolít egyszerre tíz mellékszálat, hogy aztán dolgavégezetlen lerántsa a leplet a rejtélyről.  Maga a rejtély, nos, nem túl bonyolult. Szerepet kap benne a kék szín, a téboly, a szenvedély. Ehhez társul még emészthető mennyiségű történelmi tény, elmaradhatatlan szerelmi szál és egy szimpatikus fiatalember, a főhős, akit könnyű megszeretni. Az olvasó azt kapja, amire számít, ízlésesen, jó arányérzékkel, izzadtságszagtól mentesen.
Hogy ne maradjak adós a két korábbi regénnyel, szintén nagyon kedveltem a Leány gyöngy fülbevalóval című Vermeer regényt és egy mai korban játszódó történetet, amelyet A patikárius háza címmel jelentetett meg a Gabo kiadó néhány éve. A háromból számomra kiemelkedik a fülbevalós lány, de a többi is olvastatta magát.

2012. január 28., szombat

David Nicholls: Egy nap avagy van - e barátság férfi és nő között, és ha van, miért nincs?

Mindig szerettem a filmes adaptációk előtt elolvasni a regényt, hogy lássam az író eredeti szándékát, hangvételét. Romantikus filmek és drámák rajongójaként jött velem szembe a hír, hogy film lesz a sikerkönyvből. Hát lássuk a könyvet. 


A regény két fiatal, Emma és Dexter szövevényes, majd húsz évet átölelő kapcsolatát tárja elénk úgy, hogy évente egy napjukba nyerünk bepillantást. Az előre és visszautalásokkal megismerjük,mi történik velük a köztes időben, sőt nem csak velük, hanem köztük, bennük, mondhatni egymásban. 
Számomra két kérdést feszeget a regény, az általánosabb van-e barátság férfi és nő. A másik az, hogy hogyan értjük félre egymást a kapcsolatainkban, sőt, hogyan értjük félre magunkat, hogyan mutatjuk azt az arcunkat a másiknak, amelyre szerintünk vágyik. A regény népszerűségét ezeknek a kérdéseknek az árnyalt, esendő, érzékletes boncolgatásában látom, de természetesen női mivoltomban érdekelt az is, hogy "összejönnek-e" a szereplők valaha, vállalhatók -e egymással szemben a vonzalom, közös múlt, sorsközösség kötelékei. Mint minden jó regényben, néhány válasz a lapon születik, néhány pedig az olvasó fejében. 
Aki valaha legalább egy percig nem volt biztos abban, hogy mit érez valaki iránt és vajon ő hogyan érez (egyáltalán van olyan aki éppen kivételnek érzi magát??), az kezdjen bele ebbe az okos, szerethető, remek regénybe, és meglátja, agyalhat tovább a kérdésein......

2012. január 27., péntek

Nicholas Sparks: Menedék - A piros bicikli kosárral

Beindult nálam a Nicholas Sparks őrület.
Már korábban is olvastam tőle, főként könyvtárból kölcsönözve, de most úgy néz ki, hogy senki sem állíthat meg, míg ki nem végzem a magyarul hozzáférhető életművet:). A helyi könyvesbolt kirakatában kellette magát csinos borítójával - piros bicikli vesszőkosárral a kormányon - és rögtön megtetszett. Mert a kép ismerős volt, csak az én biciklim zöld, de a kissé kopott vesszőkosár stimmel. (Valójában nemigen szeretek biciklizni, kizárólag szerelemből tettem meg hosszú túrákat, és ha már itt tartunk a kosarat egy korábbi biciklire szintén az első nagy szerelmem szerelte fel. Azóta a kosár és a szerelem is megkopott. De még megvan.)

A regény témája nem újdonság (sajnos), azt, hogy hogyan építi újjá az életét a családon belüli brutalitás elől menekülő nő, már többen megírták. Sparksban számomra az a szerethető, hogy velejükig becsületes figurákat alkot, és valamiféle nyugalom, megállapodottság, az élettel, sorssal, rendeltetéssel való megbékéltség érződik a szereplőin és a sorain is. 
Azért elgondolkodtat, hogy a regényeiben nagyon gyakran szerepel a halál, az elmúlás, a házastárs elvesztése. Kiírja magából a saját félelmeit, hatásvadász, vagy én élek burokban? Lehet, hogy kicsit mindhárom.

2012. január 26., csütörtök

Elvonási tünetek helyett...

Bő egy hónapja fel akartam függeszteni a blogírást. A korábbi blogot fel is függesztettem. De az olvasást nem tudtam felfüggeszteni. Gátat szabni a szenvedélyeknek nagyobb energiát emészt fel, mint kiélni őket. És mivel régi vágyam, a könyvklub vagy olvasó társaság megalapítása még várat magára, az olvasott könyvekkel kapcsolatban pedig csak gyűlnek és gyűlnek a gondolatok, így írok tovább. És persze olvasok is. Vég nélkül...
És csak hogy tudják: az olvasó nők veszélyesek!