Érzék-kavalkád – szinesztéziás asszociációk Bíró Gyula novelláihoz

„A lélekkel csupán két valami foglalkozik igazán: a pszichológus és az ördög.”- írja Bíró Gyula a „Pecsétfeszegetők” című novellájában.

És vajon miihez kezd a pszichológus az irodalommal? Először is díványra fekteti, majd analizálja, boncolgatja, befogadja, átdolgozza, értelmezi, beértelmezi, reflektálja. Néha csak olvassa. Ha épp magán kívül van. Maximum asszociálja, szőrmentén.

Bíró Gyula Az utolsó párttitkár és egyéb történetek című kötetben megjelent novelláit olvasva leginkább asszociál. Mást nem is tehet, hovatovább nem pszichológus lenne, hanem kritikus, vagy mifene. Szavak, ritmusok, képek, színek, textúrák, ízek, illatok, nemritkán urambocsá’ szagok kavalkádjával szembesül és elmereng. 

A Sürgölődő porszemeknél komótosan sétáló fekete macskát lát, és meghatározhatatlan szivarfüstöt szagol széles karimás fekete kalap alól. Az Uborkaszeleteknél enyhe izzadtságszag terjengésére lesz figyelmes, nyelvébe mar a só íze, ritmikus dobogást hall, talán a gépeket, vagy éppen Szmöre ügyködik. A Tizenhárom plusz egy kortynál a maláta íze keveredik a holtág vízének zöld színével, míg a Repedésekben koccintó borospoharakat és halk, visszafogott esztétikai értékelésekkel tarkított duruzsolást hall és a bor mélyén Modigliani egyik aktját látja éppen kecsesen elnyújtózva. A Csak egy mosoly színe szinte bántóan vörös, mint a bohócorr, a harag vagy a szerelmi zálogként adott rózsa, az illata egy rothadó virágé, amely fülledt esték terhét hordozza. És ott van még a Remegő vessző és a „Pecsétfeszegetők”. Míg az egyik arany színben vibrál, feszül és célba ér, a másik elhullott rózsasziromágyon nyugvó szirént formáz.

Szavak, ritmusok, képek, színek, ízek, illatok, nemritkán urambocsá’ szagok kavalkádja száguld és a pszichológus elmereng. Vajon én álmodom a novellákat vagy a novellák engemet, vagy az is lehet netán, hogy az író mindkettőnket? Olvassák csak és döntsék el! Bátran.

Az író hangja - kis éji irodalom

Nem olvastam a napokban, a fogyó hold okozta inaktivitás (ez persze nem igaz:)), barátok és rokonok érzelmi menedzselése és persze a munka miatt. De nem maradtam irodalom nélkül. 

Részt vettem egy jellegét tekintve igen privát felolvasáson, ahol egy/az íróbarátom olvasta fel azokat a novelláit, amelyek még nem ismertem és a közeljövőben jelennek meg. Mindig tudtam, hogy hallgatni tudok a legjobban. Mindig tudtam, hogy van, akit érdemes...

Bernie Rhodenbarr - a betörő, aki nehezen ér Gordianus nyomába :)

Nekikezdtem Lawrence Block betörős sorozatának. Még karácsonykor egy Agavés akció keretében szereztem be két részt, rögtön a másodikat és a harmadikat. (Az elsővel, A betörő, aki parókát viselt, azóta sem találkoztam.)

A második darab címe: A betörő, akit szekrénybe zártak, a harmadiké, A betörő, aki szeretett Kiplinget idézni. 

Minden adott ahhoz, hogy kedveljem ezt a sorozatot:

- E/1-ben mesélik

- krimi, de nem véres, kaszabolós

- főhőse klassz, harmincas pasas

- és piszkosul sokat meg lehet tudni a betörésről és a zárakról...:)

De...valahogy várom, hogy megszeressem. A többi karakter jut eszembe, akit kedvelek, de különösen Steven Saylor Gordianusa, a ókori római nyomozó.

Lehet, hogy morális aggályaim vannak, lévén a főszereplő mégiscsak bűnöző, de el kell vessem, mert alapvetően tisztában vagyok azzal, hogy semmi sem csak fekete, vagy fehér.

Ami biztat a sorozattal kapcsolatban, hogy Bernie antikváriumot nyitott a harmadik részre, és hát, ha minél több lesz a könyv, akkor talán.

Egyébként mindenhol úgy hirdetik, hogy milyen vicces könyvek ezek. Van benne pár remek poén, de nem nevettem hangosan úgy, mint Patrick Kenzie egy-két odavetett gondolatán Dennis Lehanenél. Pedig azok a könyvek alapból nem viccesek...

Bernie drágát pedig még meglátjuk, lehet, hogy bevállalok vele még pár balhét... 

Clara és Mr. Tiffany - avagy ki alkotta meg a Tiffany - lámpákat

Nehezen születik meg ez a bejegyzés, mert nemigen tudom mit is emelhetnék ki a regényből. 

Kiemelhetném azt a művészi elhivatottságot és az innováció iránti vágyat, amely Clara Driscollt jellemzi, a nőt, aki megalkotta a Tiffany műhelyekben az első lámpákat.

Felhívhatnám a figyelmet az inspiráló kreatív szellemi kapcsolatra a cég festő-művész-látnok-igazgatója, Louis Comfort Tiffany és a női részleget vezető Clara között.

Megvilágíthatnám, hogy alkotja újra az írőnő a századforduló Amerikájában élő modern nőtípus erejét, kitartását, önállóságát, férfivilággal szembeszálló harcát. 

Kiemelhetném Bernard odaadó, titkos, Clara művészi kibontakozása érdekében félreálló szerelmét. 

Megmutathatnám, ahogy a szerző is teszi, a női összetartást, a közös munka örömét, a szolidaritást, a szociális érzékenységet, az emberséget a bevándorlók embertelen világában. 

Valójában nem találok vezérfonalat. Az utóbbi napjaim Claraval töltöttem, vele éreztem, általa inspirálódtam, róla, az életéről gondolkodtam.

Örülök, hogy a története a regény művészi formájában megmaradt. Tetszene neki, hogy rendíthetetlen regényhősnő lett:).  

Maryrose Wood: Éjmély - folytatódnak a Méregnaplók

Gondolkodtam azon, miért éppen ezt az ifjúsági regény-sorozatot választottam elolvasásra a sok, felettébb trendi sorozat közül.  Igazából több dolog tetszik benne, de ami leginkább, az az egyik főszereplő neve: Gyom. 

Gyom, a növényekkel beszélő fiú, aki szerelmes lesz egy méregkeverő ártatlan lányába.

Legalább olyan jó név ez egy karakternek, mint Neil Gaiman Soseholjában, a főhősnő elkeresztelése: Ajtó, vagy szintén nála, de a Temető könyvében Senki Owens, barátainak csak Sen. 

Kicsit olyan ez, mint egy irodalmi fricska Lacannak, amikor a jelölő és a jelölt egy és ugyanaz. Egy dolog, egy ember, önmagát jelenti. (Egyébként lazának hathat az előbbi mondat, de közbe kell szúrnom, hogy nem értem Lacant, de próbálkozom, és ez nem kis dolog egy olyan analitikus munkásságát tekintve, akinek célja volt az érthetetlenség:).) 

Visszatérve...

Ebben a történetben tovább folytatódik az ártatlanság elveszítése, kilépünk a régi apátság környékéről, eljutunk Padovába, az Orto Botanico-ba, hogy mást ne is említsek.A Mérgek Hercege pedig egyre erősebb..

Gyilkosság, rejtőzködés, ópium, testi vágyak - ezek itt a kulcsszavak. Így a második regény után látszik már a trilógia dramaturgiai íve, szóval várom az utolsó részt. Csak, hogy lássam, igazam lesz-e... meg .. hát .. tetszik is, na:).

Susan Hill: A fekete ruhás nő - a klasszikus 'kis' fekete ruha klasszikus horrorköntösben

A kísértethistória egyfajta kontroll alatt tartott félelem - valami ilyesmit olvastam legutóbb. Saját jól felfogott lelki érdekemben elsősorban a világossághoz, fényhez, harmonikushoz, széphez és jóhoz vonzódom. De emlékszem arra, hogy Virginia Woolf az életrajzi ihletettségű Órák című filmben azt mondja a Mrs. Dalloway írása közben, hogy meg kell ölnie az egyik szereplőjét. Azért kell meghalni a karakternek, hogy a többiek érezzék, hogy élnek. 

Eszerint a sötét, kietlen históriák, a tragédia, a nyomor pszichésen arra kell, hogy élesebben érzékelhessük a boldogságunkat. Olyan taoista jin-jang módon, bár nem tudom volt-e köze Woolfnak a taoizmushoz.

Susan Hill kísértethistóriája egy klassz sötét történet. Nem éjfekete, hanem szürkületi, homályos, árnyékos. Az író szépen, kapkodás nélkül vezeti a cselekményt. Könnyen azonosulhatunk a főhős Arthur Kipps-sel, a fiatal, ambiciózus ügyvéddel, akit hagyatéki munkája egy ódon, magányos házba  szólít. A környéken élők baljóslatú hallgatásba burkolóznak a ház történetével és volt lakóival kapcsolatban. Mr. Kipps azonban szépen felfejti a szálakat, és ahogy ez lenni szokott, meg is bánja alaposan. A végkifejlet tisztességes, az izgalom és félelem adagolása nem gyötrő, inkább kiegyensúlyozott.

Ugyanazt mondhatom, mint az Ördög színe: kék című regénynél. Az olvasó azt kapja, amit várt. Nincs extra meglepi, kacifántos izgalmatosságok, de jómagam úgy vagyok vele, mint a tarhonyás (nálunk tokonyás) krumplival: ismerem az ízét, szeretem és ha éhes vagyok, kifejezetten élvezem. Na, ez esetben ez a regény egy tál gőzölgő tarhonyás krumpli, puha kenyérrel (éljen a szénhidrát!) egy zűrös, fárasztó, ebédmentes nap végén.

Hermann Hesse: A gyóntatóatya - a meghallgatás művészete

A novella az Üveggyöngyjáték című kötet része, a három életpálya középső darabja. Újra elolvasva is csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire hálás vagyok annak az egyetemi tanáromnak, aki felhívta rá a figyelmem. Ő olvastatta velünk Bubert és Csíkszentmihályit is. 

A történetben Josefus Famulus remetével ismerkedhetünk meg, aki Gaza mellett él a pusztában, s akit különleges képességgel áldott meg a sors. Meg tud hallgatni másokat ítélkezés nélkül. Így hát mennek hozzá, sokan, éveken, évtizedeken keresztül, mígnem egy nap arra eszmél, hogy végképp belefásult mások hallgatásába és megszökik az életéből. Egy másik gyóntatóhoz akar elzarándokolni, aki a gyóntatáskor büntet, ítélkezik, feladatokat ró ki és ha kell mennydörög. Azért megy, hogy elmondhassa neki, hogy meggyónhassa, hogy megszökött. Azután a zarándoklat közben találkozik egy öreggel... 

Nem mesélem tovább, majd elmeséli Hesse. Ami nyelvileg szédítő ebben a novellában, az a tagmondatokban való tobzódás. Az első két oldal cirka három bővített mondat. Úgy tűnik ezzel éri el az író, hogy hamar érkezzünk oda, ahová szeretnénk, bele a történet közepibe, hogy gyors egymásutánban megkapjuk a bevezető szálakat, és utána már csak a minta tódulhasson. 

Nagyon szép ez a történet, és megmutatja, hogy Famulus, hogyan válik igazi famulussá, vagyis tanítvánnyá. 

És megmutatja a meghallgatás és meghallgatva levés erejét.

Ezt a novellát adom a mentálhigiéné szakos hallgatóimnak búcsúajándékul. Ennél többet nemigen taníthatok nekik...

A halál kilovagolt Perzsiából - a lovon rézszínű páncél, mögöttük épp egy vörös hajú festő korrigálta ecsetjével a tájat egy teknősön egyensúlyozva... :)

Amikor olvastam Hajnóczy írásait, József Attilának a Szabad ötletek jegyzéke jutott eszembe. Mindkettő alapvető pszichés jelenségeket fogalmaz meg a szépirodalom nyelvén. A saját nyelvén. 

Az egyik, Hajnóczyé megmutatja, hogy milyen a delirium tremens ijesztő, testi szinten is érdesen tapintható tudatfolyama, a másik az egyszerre jelen lévő és egymásba kapcsolódó gondolatok-vágyak-érzések leírása.

Remélem így utólag egyikőjüket sem bántja a fenti párhuzam, de csodásan tudtak szenvedni mindketten. 

Valóban minden pszichológusnak és pszichiáternek el kellene olvasnia Hajnóczyt, ennél plasztikusabb képet egyetlen szakkönyv sem alkothat arról a dependenciáról, ami az alkoholhoz köt. 

Ennél hosszabban képtelen vagyok kommentálni a novellát. Egyébként meg vagyok győződve arról, hogy van, amit nem is lehet. Például ezt.

 

Anne Rice: Mayfair-trilógia - boszorkányság és mítosz csipetnyi filozófiával

Van annak már vagy 16 éve, hogy Anne Rice regényeit megismertem. A vámpíros sorozattal kezdtem, és meglepetésként ért a felfedezés, hogy akkori kedvesem húgának barátja (még mindig lehet követni remélem:)) olyan szinten kattant rá Rice világára, hogy külföldről rendelte meg a sorozat újabb és újabb részeit. 

Később örömmel láttam, hogy az éppen frissen megjelent Anne Rice regényekben ő írja az ajánlásokat, vezeti be az olvasókat a regények világába, nem átalva családfákat és kronológiákat is mellékelni:).

Vele beszélgettünk arról, hogy többek között az a jó Rice írásaiban, hogy a sokszor gótikus, romantikus, horrorisztikus jegyek mellett komoly létfilozófiai kérdéseket is boncolgat. Mi végre vagyunk a földön? Mi az ára a halálnak és a halhatatlanságnak? Mi az ember, test-tudat-lélek arányos keveréke? Mi van a világunkon túl, túl az emberin, a húson-véren-verítéken?

Jelenleg újraolvasom a Mayfair-trilógiát. Azért teszem, mert csodálom. Csodálom a történet összetettségét, a karakterek csipkézettségét, világuk fényes és árnyékos oldalait. Miközben olvasom arra gondolok, hogy bár beléphetnék én is a Talamascába, az okkult jelenségeket kutató rejtőzködő tudós társaságba, vagy feleségül mehetnék Michael Curryhez, akinél vonzóbb regényhőssel még nem találkoztam. (Edward Rochesterrel szemben is győz egy paraszthajszállal.) Bár látnám a szellemet, mely a családot szolgálja, és hallgatnám New Orleans lüktető morajlását. Bár végülis hallom, sőt látom is. Minden egyes oldalnál.

Talán még annyit, hogy ezt a történetet éjszaka jó olvasni. Szereti a sötétséget és az éjszaka kíméletlen szépségét...

Linda Castillo: Megtört csend - kiugrott amish rendőrfőnöknő harmadszor

Átmenetileg helyreállt a béke a belső és külső valóság között, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy egy éjszaka és egy hajnali ébrenlét alatt ma elolvastam egy jó ki krimit. (A szerelmetes tavaszi zsongás érzés egyébként még megvan, és kezdem túltenni magam a felismerésen, hogy lebegő libidóm tárgyat talált :)...)

A Megtört csend harmadik darabja egy sorozatnak, amely egy kisvárosi amish közösség és a körülöttük lévő "Englisher" lakosság berkeiben játszódik. A főszereplő Kate Burkholder rendőrfőnöknő, aki amishként nőtt fel, de egy fiatalkori tragikus esemény miatt kiközösítették az egyházból. Később visszatérve a szülővárosába, elvállalja, hogy rendőrfőnökként segíti az igen zárt amish közösségben és környezetében előforduló bűntények felderítését. Kötelezőnek tekinthető, szintén tragikus múltú, hideg szemű, de néhol gyaníthatóan érző szívű mellékszereplőként tűnik fel a nagyvárosi Tomasetti nyomozó, hogy némi magánéleti szál is vegyüljön a sztoriba. 

A sorozat jelen darabjában négy amish gyerek marad árván, miután szüleik és nagybátyjuk egy szörnyű baleset áldozatai lesznek a saját tanyájukon. Vagy nem is baleset történt? Naná, hogy nem...

Több okból szeretem Castillo regényeit:

- egyes szám első személyben ír, ami számomra tökéletes elbeszélő mód

- a főszereplő úgy tud nőies nő maradni, hogy kénytelen érzelmileg és fizikailag is megterhelő helyzetekben helytállni

- izgalmas a cselekményvezetés

- jó a stílus, nem kacifántos, nem trágár

- érdekes belelátni egy ilyen zárt vallási közösség életébe, rendjébe és szokásaiba

A sorozat előző darabjai a Néma eskü és a Könyörgés. Ahogy néztem az angol eredetiben a "silence" (csend) minden címben szerepel, de a magyar címválasztások is jók. Ahogy a regények is klasszak.

David Nicholls: Egy nap - újratöltve a filmvásznon

Már írtam róla, tegnap meg is néztem. Vagyis inkább néztem volna, de nemigen láttam a könnyektől.

Vannak filmek, amiket akkor nézek, ha túl sok bennem a feszültség, a gát, az elfojtás, miegymás. Persze nem azért nézem, hogy jobban legyek. A cél a végső letaszíttatás, a kilátástalanság sivársága, a verem mélye. Nem csúszva. Lökve. Ugorva. Ilyen film nekem A szív hídjai, a Szerelmünk lapjai és tegnap óta az Egy nap. 

Nem azért mert olyan eget rengetően fantasztikus film (egyébként jó ám:)), hanem mert szembesített. Magammal. Talán mert ráébredtem érzésekre, amikkel nem jelenleg nem tudok mit kezdeni, vagy mert megtudtam, hogy az első nagy szerelmem a napokban apuka lett. Vagy mert az utóbbi hetek őrületéből még csak rövid, dühből és tehetetlenségből fakadó sírásokra futotta és már kellett egy igazi, szívszaggatóan, önsajnálóan katartikus zokogás. 

A film egyébként visszaadja a könyv hangulatát. Kicsit szomorú, kicsit vidám, nagyon empatikus, nagyon emberi. És ugyanazt mondja, amit mindig is tudtam: nincs barátság férfi és nő között. Legfeljebb interperszonális viszonyulás, cimboraság vagy mifene:).

Ui.: Jelenleg képtelen vagyok tisztességes könyvet olvasni a szerelemtől. Mert szerelmes vagyok. A szerelembe. Vagy ilyesmi. Afenetudja mi van velem, de ha magamhoz tértem, majd olvasok tovább...

Veszélyes vágy - A módszer a veszélyes vagy amit felfedni igyekszik?

Időről-időre azt veszem észre magamon, hogy nem tudok elmenni filmek mellett anélkül, hogy ne írjak róluk. Ilyen lett az A Dangerous Method című, magyarra Veszélyes vágyként fordított film is. Olyan régóta vártam.

"Elméleti" pszichoanalitikusként (vagyis nem praktizálom, hanem doktorálom :) ) szinte égtem a kíváncsiságtól, hogy kerül vászonra a Freud-Jung-Sabina Spielrein háromszög. Az a kapcsolat, amely hozzájárult Jung szellemi kiteljesedéséhez. Az a kapcsolat, amely véget vetett Freud és Jung barátságának. Teszem hozzá a filmből az is kiderül, hogy nem csak ezen a nem egészen "tiszta" orvos- beteg kapcsolaton múlt a két analitikus szakítása, de igencsak része a képnek.

A film igazán jó lett. Még napokkal a megnézése után is csak forgatom a fejemben. 

Kifejezetten szeretem, ha egy rendező hagy gondolkodni egy filmen, a szereplők motivációin, gondolatain, és hála az égnek Cronenberg képes erre. Emellett tapinthatóvá, átélhetővé teszi az összes szereplő vívódását. Mert mindenki vívódik: Jung, Sabina, Jung felesége és Freud is. Persze mindenki máson, de leginkább egymáson.

Jung, mint író, már korábban, az egyetem alatt bevont a rajongótáborába. Michael Fassbender, mint Jung most véglegesítette helyem a  saját rajongótáborában...

A csíkos pizsamás fiú - ajánlat kötelező olvasmányok listájára

Tudtommal nem érintett soha a holokauszt. A háború. Az elnyomás. 

(Azért írom, hogy tudtommal, mert furcsa módon nem szeretem a tűzijátékot. Szorongást kelt, mert bombázásra "emlékeztet". Igaza lehet Jungnak a kollektív tudattalannal kapcsolatban.) De az utóbbi időben mégis ez a második olyan elolvasott regényem, amely gyerekekről szól, a második világháború idején.

A főszereplő a kilencéves Bruno, az új "auz-vicci" parancsnok fia, aki a családjával a tábor mellé költözvén (elvégre a papa a parancsok, a csinos uniformisában) érdekes felfedezéseket tesz. Arra lesz figyelmes, hogy egy nagy kerítés mellett élnek, és a kerítés mögött furcsa, sovány, szomorú emberek élnek, és egész nap pizsamában lehetnek. És egyszer csak megismerkedik egy másik fiúval, akinek ugyanakkor van a születésnapja, mint neki, csak a pizsamás oldalon él. És beszélgetni kezdenek. És barátkozni. És...

Ennek az ifjúsági regénynek az lehet a titka, hogy mentes az értékítélettől, mondhatni egy antiszemita attitűddel bíró ember is olvashatná. Benne van viszont a gyermeki világ alapvető drámája, a kicsinységből adódó kisebbrendűség-érzés, a felnőttek álcákkal, maszkokkal és ideológiákkal terhes világának érthetetlensége, a tiszta vágyakozás a barátságra, az együttlétre.

Talán nem kell mondanom sem kell, hogy megsirattam a történetet. Úgy mondtam volna, hogy: Bruno, ne menj! És tudom, hogy hiába mondtam volna, mert mi, felnőttek sokszor hiába beszélünk a gyerekekhez, mert csak hozzájuk beszélünk és nem velük...

Őszintén remélem, hogy felkerül ez a regény a kötelező olvasmányok listájára. Talán nem irodalmi szempontból (bár a próza tiszta, sallangmentes, akár egy gyerek gondolatai), sokkal inkább nevelési és etikai szempontból. Bízom benne, hogy pedagógusok olvassák és olvastatják majd. Én megtenném. 

Ui. : Már az is biztató, hogy könyvtárból kölcsönöztem. Szóval ott megvan. Főleg, hogy holnap visszaviszem.

Rosamund Lupton: Drága Tess! - akkor is, ha van nővéred, meg akkor is, ha nincs, vagy akkor inkább ne...

Tényleg szeretem a krimiket. A rejtélyeket, a nyomozást. Sherlock Holmes, M. Poirot, Patrick Kensey, Kay Scarpetta, Gordianus. Imádom mindet. 

De ezt a történetet nehezen viseltem. Nem érdekelt eléggé. Olyan sok helyen reklámozták, olyan jó kritikákkal, hogy bíztam benne, megéri majd. 

Eltűnik egy fiatal nő húga, később holtan találják, öngyilkosságnak tűnik, de a nővér gyanakszik. Egyre több szereplő tűnik fel, bonyolódnak a szálak. Nem mondom, hogy nem ügyes a csattanó a végén. Mert ügyes, nagyon is, de valahogy nem fogott meg igazán az egész történet. Ahogy könyves-blogokon mondják, biztosan rosszkor talált meg.  Vagy az is baj lehet, hogy egykeként nőttem fel, noha van egy 18 évvel idősebb féltestvérem. (Nem mellesleg egy 17 évvel fiatalabb fél-öcsém is van. Szóval tipikus magyar család a miénk.:)) De hiába közös a genetikai állományunk 25 százaléka a fél-nővéremmel, igazán soha nem találtuk a közös hangot. Szerencsémre van egy unokanővérem, akivel szintén hasonló arányú a genetikai kapocs és vele megtapasztalhattam a sisterhood-ot. Is. Meg annyi mindent. 

Így hát nincs más hátra, minthogy az említett unokanővért Isten éltesse ma a születésnapján! 

Ezt a könyvet pedig olvassa nyugodtan, aki akarja... Én inkább elajándékozom a könyvtárnak a saját példányom.

Könyves kalandozások Itáliában I. Frances Mayes unokahúga szeretnék lenni...

 2003-ban egy fájdalmas szakítás után ismét visszaköltözve a szülői házba a Napsütötte Toszkána mentett meg a depressziótól. Az írónő, Frances nem tett egyebet, mint elvitt egy olaszországi nyaralásra és közben elmesélte, hogyan dolgozta fel a válását, talált új kapcsolatra és lelki társra, hol és hogyan élt gyermekkorában és nem utolsó sorban hogyan újított fel egy olasz villát élete párjával, a költő Eddel. Klassz lenne, ha a rokonomnak tudnám (lelki rokonságban már így is állunk) és nyaranta meglátogathatnám őket Toszkánában.

Az első kötet után még két memoir és két album megszületését is inspirálta Bramasole és az olasz táj. S bár a könyvek színvonala nem egyenletes, nekem mégis olyan mindegyik, mintha nyaralnék egy régi baráttal. Az albumok képei csodásak, a fotós nagyon érzi a dolce vitát. 

És ha már szóba került a Dolce Vita. A hasonló című album mesés olasz házakat mutat be, villákat, rusztikus lakokat, városi lakásokat. Annyira jó az album, hogy feledtetni tudja az ajándékozóját, akivel egyébként az életben többé nem találkoznék szívesen:). De komolyan. A legjobb cselekedete ez az ajándék volt a bűbájos pszichopatájának...

Egyébként nem csak engem mentett meg Itália. Az Itáliai affér szerzője szintén ott találta meg a számára fontos érzéseket, gondolatokat, test-lelki szerelmet és elfogadást. 

Már csak egyetlen kérdés maradt: 

Mikor is indulunk az olaszországi vakációra?

Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei - a nagyapa öröksége fényképekbe rejtve

A régi fényképekben történetek rejlenek, drámák, örömök, fontos pillanatai kis és nagy embereknek. A családomról számos fényképet őrzök, soha nem ismert dédszülőkről, rokonokról, feledésbe merült nyaralásokról. Az egyik kedvencemen nagyapám látható.  Egy szanatórium udvarán áll öltönyben, hátrafésült fekete hajjal, szikáran. Olyan férfi benyomását kelti, mint akinek nagy álmai vannak. (Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy édesanyám szerint a papa a szanatóriumi hetek alatt halálosan belehabarodott egy nővérkébe, majdnem el is hagyta érte nagyanyámat. Vagy a mama akarta kidobni? Megoszlanak a vélemények. Akárhogy is, büszke lettem az öregre így utólag is, hogy volt benne szenvedély.)

Azért indítottam a posztot a fényképes anekdotával, mert ebben a könyvben a szerző talált, gyűjtött és kölcsönkért fényképek köré szőtt egy lehetetlen határát súroló, élvezetes történetet. Talán azért is jó a papa sztorijával kezdeni, mert a könyv főhőse, Jacob is a nagyapjánál találkozik először különös fényképekkel, a nagyapja mesél róluk fantasztikus, csak gyermekek számára hihető történeteket. Jacob, ahogy növekszik, egyre kevésbé hiszi a régi meséket, mígnem egy nap olyasmit lát, amely kétségeket ébreszt benne. Elindul felgöngyölíteni az igazságot a nagyapával és a meséivel kapcsolatban.   Nem mesélem tovább, megteszi Ransom Riggs sokkal élvezetesebben. 

A könyv egyébként egy sorozat első kötete, a szerző már írja a következő részt. 

Különleges élményt jelentett a könyv kívül is, belül is. Külleme a fényképekkel és a régi kartonbőröndök belsejét idéző mintás elválasztó oldalakkal kifejezetten illik a tartalomhoz. 

Arra sarkallja az embert, hogy nekiálljon padláson kutatni, bőröndökben keresgélni, régi fényképek, puhára gyűrődött levelek között kincsek után kotorászni. 

A papám írásai egy régi csatos aktatáskában vannak édesanyámnál, egy szekrény mélyén. Már várnak...

Az olvasásról

Bege Magdolna: Olvasó nő

Olvasok reggel, olvasok este, 

olvasok éjjel ágyban fekve.

Olvasok csámcsogva, olvasok várva, 

olvasok szavakat végtelen rágva. 

Olvasok kedden, olvasok szerdán, 

olvasok éberen, lustán, kábán. 

Olvasok lassan, olvasok ülve, 

olvasok lelkem messzire küldve.

                                             Olvasok Veled, olvasok Neked, 

                                              könyvvel a kézben bárki lehetek.

A könyvtolvaj avagy a Halál is lehet kedves...

Még karácsony előtt olvastam el. Sejtettem, hogy megérint majd a történet. De a megérintésen túl több történt. Olyan volt ez a regény, mint langyos könnyeső, amely végigmossa testet-lelket, minden cseppje bekúszik, tekeredik minden egyes apró redőnkbe, ahogy végigfolyik, végigsimul rajtunk. 

Az utolsó ötven oldalnál ötoldalanként meg kellett állnom, letennem néhány percre a könyvet, lenyelnem néhány adag könnyet.

Egy író barátom egyszer azt mondta, hogy ő leginkább a Nincsről tud írni, és csak az igazán zseniális írók tudnak írni a Vanról. 

Markus Zusak mindent tud a Vanról és le is tudja írni. 

Miről is szól a könyv? Egy kilencéves kislányról, aki felfedezi a szavak hatalmát egy olyan világban, ahol a gyűlölet, harag, előítélet és pusztítás kemény szavai mindennap életre kelnek. Egy kislányról, aki családra, barátokra, igaz társakra lel és szórázóvá válik. Megmenti szavakkal egy másik Ember életét, lelkét, valóját. 

Igazából csak szuperlatívuszokban lehetne írni erről a történetről. Talán mások meg is tették. 

Én három fontosat is megtanultam belőle, milyen egy jó apa, milyen tevékenység a Nem Elmenni, és hogyan válhat valaki Szórázóvá. És azt is, hogy a Halál kedves, teszi a dolgát és mindannyiunkért eljön...

A Schopenhauer-terápia: csoport életre-halálra

Ebből a könyvből származik a blog idézete. 

A halálos beteg csoportterapeuta utolsó csoportjának történetét tavaly előtt kaptam karácsonyra. Egy éve kísértette a gondolataim. Féltem, hogy fájni fog, ha olvasom, hogy túl sok lesz, túl elgondolkodtató, túl mély. Sok túl.

Azután egyszer csak megértem az olvasására. 

A történetben a szerző csoportterápiás ülések történeteit meséli el, feltárva ezzel saját terápiás elgondolásait, a csoport tagjainak egyéni lelki dinamikáját, a csoport aktualitásait, bonyolult kapcsolati hálóját és mindezt összefűzi Schopenhauer életével és munkásságával. A regény kezdetén kapcsolódik be Philip, a filozófus a csoportba. A csoportvezető Julius húsz évvel korábban már kudarcot vallott az akkor szexfüggő Philip terápiájával, és a halál közelségében újra értékelvén korábbi terápiás munkáját újabb esélyt ad Philipnek.  Julius részéről az utolsót. Hogy Philip él -e a csoport adta lehetőséggel, vagy megmarad a számára mentőkötelet nyújtó Schopenhauer filozófiájánál? Hát erről szól a regény.

Úgy hiszem azért remek ez a könyv, mert más könyvek elolvasására inspirál. Azon kaptam magam, hogy filozófiai művek címeit jegyzetelem és Schopenhauert, Bubert, Nietzsche-t akarok olvasni. Nem kizárt, hogy fogok is. Sőt ezt a könyvet is elolvasom. Még egyszer. Párszor.

Anna Gavalda: Vigaszág - ő szenved, én szenvedek, mi szenvedünk, szenvedj Te is velünk

Én bizony vigasságnak olvastam elsőre is, amikor kikölcsönöztem a könyvtárból, akkor is, sőt még vagy 50 oldalig, miközben olvastam. 

Csak hát a cím nem passzolt a tartalomhoz. Mert a könyv feléig vigasság nincs benne, még egy felcsilingelő kacajocska erejéig sem. 

A főhősünk, Charles Balanda szenved. Iszonyúúúan. Nincs a helyén a világban, gőze sincs hol lenne az a hely, ami az övé és olyan lendülettel csapja be önmagát, hogy már szépen lassan utálni kezdtem, sőt dühített. Szenvedtem vele én is. Már-már feladtam az olvasását, de megnéztem a molyon, és ott is panaszkodtak az első felére. Így tőlem szokatlan módon kitartottam és nem bántam meg.

Charles megrázza magát, élni kezd, feladja az öncsalást, szerelmes lesz lüktetőn, sajgón, szenvedélyesen és megleli a helyét. Végülis még csak 47 éves.

Korábban írtam már az önbecsapásról. Talán ezért érintett érzékenyen. Mert a könyv jó. 

Ezután is olvasok majd Gavaldát. De a címeknek többször is neki fogok futni. Biztos, ami biztos.

Az ördög színe kék - téboly és gyilkosság Amszterdamban

Az utóbbi években olvasott regényeim közül ez a harmadik, amelyik Hollandiában játszódik.

Ebben a regényben a 17. századi Amszterdam elevenedik meg, cselekménye pedig Rembrandt egyik tanítványa körül bonyolódik, de természetesen maga a mester is érintetté válik. A szerző - ha jól éreztem a stílusán - nem olvasott Dan Összeesküvésparanoiás Brownt, vagy ha olvasott is, nem hagyta, hogy túl nagy hatással legyen rá.

A történet egy gyilkosság-sorozat felgöngyölítését mutatja be, de szerencsére a szerző a megszokott és kényelmes lineáris történetvezetés híve, nem ugrál az időben és nem bonyolít egyszerre tíz mellékszálat, hogy aztán dolgavégezetlen lerántsa a leplet a rejtélyről.  Maga a rejtély, nos, nem túl bonyolult. Szerepet kap benne a kék szín, a téboly, a szenvedély. Ehhez társul még emészthető mennyiségű történelmi tény, elmaradhatatlan szerelmi szál és egy szimpatikus fiatalember, a főhős, akit könnyű megszeretni. Az olvasó azt kapja, amire számít, ízlésesen, jó arányérzékkel, izzadtságszagtól mentesen.

Hogy ne maradjak adós a két korábbi regénnyel, szintén nagyon kedveltem a Leány gyöngy fülbevalóval című Vermeer regényt és egy mai korban játszódó történetet, amelyet A patikárius háza címmel jelentetett meg a Gabo kiadó néhány éve. A háromból számomra kiemelkedik a fülbevalós lány, de a többi is olvastatta magát.

David Nicholls: Egy nap avagy van - e barátság férfi és nő között, és ha van, miért nincs?

Mindig szerettem a filmes adaptációk előtt elolvasni a regényt, hogy lássam az író eredeti szándékát, hangvételét. Romantikus filmek és drámák rajongójaként jött velem szembe a hír, hogy film lesz a sikerkönyvből. Hát lássuk a könyvet. 

A regény két fiatal, Emma és Dexter szövevényes, majd húsz évet átölelő kapcsolatát tárja elénk úgy, hogy évente egy napjukba nyerünk bepillantást. Az előre és visszautalásokkal megismerjük,mi történik velük a köztes időben, sőt nem csak velük, hanem köztük, bennük, mondhatni egymásban. 

Számomra két kérdést feszeget a regény, az általánosabb van-e barátság férfi és nő. A másik az, hogy hogyan értjük félre egymást a kapcsolatainkban, sőt, hogyan értjük félre magunkat, hogyan mutatjuk azt az arcunkat a másiknak, amelyre szerintünk vágyik. A regény népszerűségét ezeknek a kérdéseknek az árnyalt, esendő, érzékletes boncolgatásában látom, de természetesen női mivoltomban érdekelt az is, hogy "összejönnek-e" a szereplők valaha, vállalhatók -e egymással szemben a vonzalom, közös múlt, sorsközösség kötelékei. Mint minden jó regényben, néhány válasz a lapon születik, néhány pedig az olvasó fejében. 

Aki valaha legalább egy percig nem volt biztos abban, hogy mit érez valaki iránt és vajon ő hogyan érez (egyáltalán van olyan aki éppen kivételnek érzi magát??), az kezdjen bele ebbe az okos, szerethető, remek regénybe, és meglátja, agyalhat tovább a kérdésein......

Nicholas Sparks: Menedék - A piros bicikli kosárral

Beindult nálam a Nicholas Sparks őrület.

Már korábban is olvastam tőle, főként könyvtárból kölcsönözve, de most úgy néz ki, hogy senki sem állíthat meg, míg ki nem végzem a magyarul hozzáférhető életművet:). A helyi könyvesbolt kirakatában kellette magát csinos borítójával - piros bicikli vesszőkosárral a kormányon - és rögtön megtetszett. Mert a kép ismerős volt, csak az én biciklim zöld, de a kissé kopott vesszőkosár stimmel. (Valójában nemigen szeretek biciklizni, kizárólag szerelemből tettem meg hosszú túrákat, és ha már itt tartunk a kosarat egy korábbi biciklire szintén az első nagy szerelmem szerelte fel. Azóta a kosár és a szerelem is megkopott. De még megvan.)

A regény témája nem újdonság (sajnos), azt, hogy hogyan építi újjá az életét a családon belüli brutalitás elől menekülő nő, már többen megírták. Sparksban számomra az a szerethető, hogy velejükig becsületes figurákat alkot, és valamiféle nyugalom, megállapodottság, az élettel, sorssal, rendeltetéssel való megbékéltség érződik a szereplőin és a sorain is. 

Azért elgondolkodtat, hogy a regényeiben nagyon gyakran szerepel a halál, az elmúlás, a házastárs elvesztése. Kiírja magából a saját félelmeit, hatásvadász, vagy én élek burokban? Lehet, hogy kicsit mindhárom.

Elvonási tünetek helyett...

Bő egy hónapja fel akartam függeszteni a blogírást. A korábbi blogot fel is függesztettem. De az olvasást nem tudtam felfüggeszteni. Gátat szabni a szenvedélyeknek nagyobb energiát emészt fel, mint kiélni őket. És mivel régi vágyam, a könyvklub vagy olvasó társaság megalapítása még várat magára, az olvasott könyvekkel kapcsolatban pedig csak gyűlnek és gyűlnek a gondolatok, így írok tovább. És persze olvasok is. Vég nélkül...
És csak hogy tudják: az olvasó nők veszélyesek!