Már írtam róla, tegnap meg is néztem. Vagyis inkább néztem volna, de nemigen láttam a könnyektől.
Vannak filmek, amiket akkor nézek, ha túl sok bennem a feszültség, a gát, az elfojtás, miegymás. Persze nem azért nézem, hogy jobban legyek. A cél a végső letaszíttatás, a kilátástalanság sivársága, a verem mélye. Nem csúszva. Lökve. Ugorva. Ilyen film nekem A szív hídjai, a Szerelmünk lapjai és tegnap óta az Egy nap.
Nem azért mert olyan eget rengetően fantasztikus film (egyébként jó ám:)), hanem mert szembesített. Magammal. Talán mert ráébredtem érzésekre, amikkel nem jelenleg nem tudok mit kezdeni, vagy mert megtudtam, hogy az első nagy szerelmem a napokban apuka lett. Vagy mert az utóbbi hetek őrületéből még csak rövid, dühből és tehetetlenségből fakadó sírásokra futotta és már kellett egy igazi, szívszaggatóan, önsajnálóan katartikus zokogás.
A film egyébként visszaadja a könyv hangulatát. Kicsit szomorú, kicsit vidám, nagyon empatikus, nagyon emberi. És ugyanazt mondja, amit mindig is tudtam: nincs barátság férfi és nő között. Legfeljebb interperszonális viszonyulás, cimboraság vagy mifene:).
Ui.: Jelenleg képtelen vagyok tisztességes könyvet olvasni a szerelemtől. Mert szerelmes vagyok. A szerelembe. Vagy ilyesmi. Afenetudja mi van velem, de ha magamhoz tértem, majd olvasok tovább...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése