A kísértethistória egyfajta kontroll alatt tartott félelem - valami ilyesmit olvastam legutóbb. Saját jól felfogott lelki érdekemben elsősorban a világossághoz, fényhez, harmonikushoz, széphez és jóhoz vonzódom. De emlékszem arra, hogy Virginia Woolf az életrajzi ihletettségű Órák című filmben azt mondja a Mrs. Dalloway írása közben, hogy meg kell ölnie az egyik szereplőjét. Azért kell meghalni a karakternek, hogy a többiek érezzék, hogy élnek. Eszerint a sötét, kietlen históriák, a tragédia, a nyomor pszichésen arra kell, hogy élesebben érzékelhessük a boldogságunkat. Olyan taoista jin-jang módon, bár nem tudom volt-e köze Woolfnak a taoizmushoz.
Susan Hill kísértethistóriája egy klassz sötét történet. Nem éjfekete, hanem szürkületi, homályos, árnyékos. Az író szépen, kapkodás nélkül vezeti a cselekményt. Könnyen azonosulhatunk a főhős Arthur Kipps-sel, a fiatal, ambiciózus ügyvéddel, akit hagyatéki munkája egy ódon, magányos házba szólít. A környéken élők baljóslatú hallgatásba burkolóznak a ház történetével és volt lakóival kapcsolatban. Mr. Kipps azonban szépen felfejti a szálakat, és ahogy ez lenni szokott, meg is bánja alaposan. A végkifejlet tisztességes, az izgalom és félelem adagolása nem gyötrő, inkább kiegyensúlyozott.
Ugyanazt mondhatom, mint az Ördög színe: kék című regénynél. Az olvasó azt kapja, amit várt. Nincs extra meglepi, kacifántos izgalmatosságok, de jómagam úgy vagyok vele, mint a tarhonyás (nálunk tokonyás) krumplival: ismerem az ízét, szeretem és ha éhes vagyok, kifejezetten élvezem. Na, ez esetben ez a regény egy tál gőzölgő tarhonyás krumpli, puha kenyérrel (éljen a szénhidrát!) egy zűrös, fárasztó, ebédmentes nap végén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése