Van annak már vagy 16 éve, hogy Anne Rice regényeit megismertem. A vámpíros sorozattal kezdtem, és meglepetésként ért a felfedezés, hogy akkori kedvesem húgának barátja (még mindig lehet követni remélem:)) olyan szinten kattant rá Rice világára, hogy külföldről rendelte meg a sorozat újabb és újabb részeit. Később örömmel láttam, hogy az éppen frissen megjelent Anne Rice regényekben ő írja az ajánlásokat, vezeti be az olvasókat a regények világába, nem átalva családfákat és kronológiákat is mellékelni:).
Vele beszélgettünk arról, hogy többek között az a jó Rice írásaiban, hogy a sokszor gótikus, romantikus, horrorisztikus jegyek mellett komoly létfilozófiai kérdéseket is boncolgat. Mi végre vagyunk a földön? Mi az ára a halálnak és a halhatatlanságnak? Mi az ember, test-tudat-lélek arányos keveréke? Mi van a világunkon túl, túl az emberin, a húson-véren-verítéken?
Jelenleg újraolvasom a Mayfair-trilógiát. Azért teszem, mert csodálom. Csodálom a történet összetettségét, a karakterek csipkézettségét, világuk fényes és árnyékos oldalait. Miközben olvasom arra gondolok, hogy bár beléphetnék én is a Talamascába, az okkult jelenségeket kutató rejtőzködő tudós társaságba, vagy feleségül mehetnék Michael Curryhez, akinél vonzóbb regényhőssel még nem találkoztam. (Edward Rochesterrel szemben is győz egy paraszthajszállal.) Bár látnám a szellemet, mely a családot szolgálja, és hallgatnám New Orleans lüktető morajlását. Bár végülis hallom, sőt látom is. Minden egyes oldalnál.
Talán még annyit, hogy ezt a történetet éjszaka jó olvasni. Szereti a sötétséget és az éjszaka kíméletlen szépségét...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése