Tudtommal nem érintett soha a holokauszt. A háború. Az elnyomás.
(Azért írom, hogy tudtommal, mert furcsa módon nem szeretem a tűzijátékot. Szorongást kelt, mert bombázásra "emlékeztet". Igaza lehet Jungnak a kollektív tudattalannal kapcsolatban.) De az utóbbi időben mégis ez a második olyan elolvasott regényem, amely gyerekekről szól, a második világháború idején.
A főszereplő a kilencéves Bruno, az új "auz-vicci" parancsnok fia, aki a családjával a tábor mellé költözvén (elvégre a papa a parancsok, a csinos uniformisában) érdekes felfedezéseket tesz. Arra lesz figyelmes, hogy egy nagy kerítés mellett élnek, és a kerítés mögött furcsa, sovány, szomorú emberek élnek, és egész nap pizsamában lehetnek. És egyszer csak megismerkedik egy másik fiúval, akinek ugyanakkor van a születésnapja, mint neki, csak a pizsamás oldalon él. És beszélgetni kezdenek. És barátkozni. És...
Ennek az ifjúsági regénynek az lehet a titka, hogy mentes az értékítélettől, mondhatni egy antiszemita attitűddel bíró ember is olvashatná. Benne van viszont a gyermeki világ alapvető drámája, a kicsinységből adódó kisebbrendűség-érzés, a felnőttek álcákkal, maszkokkal és ideológiákkal terhes világának érthetetlensége, a tiszta vágyakozás a barátságra, az együttlétre.
Talán nem kell mondanom sem kell, hogy megsirattam a történetet. Úgy mondtam volna, hogy: Bruno, ne menj! És tudom, hogy hiába mondtam volna, mert mi, felnőttek sokszor hiába beszélünk a gyerekekhez, mert csak hozzájuk beszélünk és nem velük...
Őszintén remélem, hogy felkerül ez a regény a kötelező olvasmányok listájára. Talán nem irodalmi szempontból (bár a próza tiszta, sallangmentes, akár egy gyerek gondolatai), sokkal inkább nevelési és etikai szempontból. Bízom benne, hogy pedagógusok olvassák és olvastatják majd. Én megtenném.
Ui. : Már az is biztató, hogy könyvtárból kölcsönöztem. Szóval ott megvan. Főleg, hogy holnap visszaviszem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése